PORSZEM

                                        Elég

Nemrégiben végighallgattam egy anyuka és a lánya beszélgetését, a reptéren töltött közös idejük utolsó pár percében Bejelentették a járatot. A biztonsági kapu közelében megölelték egymást, és az anya ezt mondta Lányának: "Szeretlek, és eleget kívánok neked." A lány így válaszolt: "Édesanyám, a közös életünk több mint elég volt. Szeretetednél többre nem is volt szükségem. Én is eleget kívánok neked, anyu." Megpuszilták egymást, majd a lány távozott. Az anya odasétált ahhoz az ablakhoz, amely mellett ültem. Ahogy ott állt látszott, hogy szüksége van, és vágyik is arra, hogy kisírja magát. Megpróbáltam nem megsérteni privát szféráját érdeklődésemmel, de ő örült nekem és ezt a kérdést szegezte hozzám: "Köszönt el ön valaha is valakitől úgy, hogy tudta, ez a végső búcsújuk?"Igen", válaszoltam én. "Bocsássa meg érdeklődésemet, de mitől ez aVégső búcsújuk?" "Öreg vagyok, és ő olyan messze lakik tőlem. Kihívásoknak nézek elébe, és az, az igazság, hogy a következő utam vissza már a temetésemre lesz"mondta ő."Amikor elbúcsúztak egymástól, hallottam, hogy eleget kívánnak egymásnak. Megkérdezhetem, hogy ez mit jelent?"Mosolyogni kezdett. "Ez egy jókívánság, ami korábbi generációktól lett továbbadva. A szüleim mindenkinek mondták." Egy pillanatra elhallgatottÉs úgy nézett ki, mint aki próbál minden részletre visszaemlékezni, majd még jobban mosolyogni kezdett. "Amikor azt mondtuk, "Eleget kívánok neked" azt kívántuk a másik számára, hogy élete végéig elegendő legyen neki a jó dolgokból." Majd, felém fordulva, az alábbi jókívánságot osztotta meg velem, mintha emlékezetből idézte volna: Elegendő napsütést kívánok számodra, hogy jókedved legyen bármilyen szürkének is tűnnek napjaid. Elegendő esőt kívánok neked, hogy még jobban megbecsüld a napot.Elegendő boldogságot kívánok neked, hogy szellemed élő és örökké tartó legyen.Elegendő fájdalmat kívánok neked, hogy még az élet legkisebb örömei is nagyobbnak tűnjenek. Elegendő nyereséget kívánok neked, hogy vágyaidat kielégítse. Elegendő veszteséget kívánok neked, hogy még jobban megbecsüld mind azt, amid van. Elegendő köszöntést kívánok neked, hogy felkészítsen a végső búcsúra.Ekkor sírva fakadt és elsétált. Egy percbe kerül egy különleges embert találni, egy órába megbecsülni, egy napba szeretni; viszont egy egész életbe elfelejteni.

                     A pofon

 Vasárnap délután történt. London egyik legszegényebb negyedében egy nagy összejövetelen, ha férfiakhoz szólok, gyakran gondolok a feleségükre is. Így történt, hogy igehirdetésem közben hirtelen ötlettől vezérelve a következőket mondtam:

 - Férfiak! A legtöbb egy pillanatra eltérnék és egy témánktól személyes tanácsot szeretnék adni. Ma határozzátok el, hogy az összejövetel után kivételesen egyenesen hazamentek. Miközben otthon és a cumi isszátok, jól nézzétek meg a feleségeteket és próbáljátok meg olyannak látni, amilyen akkor volt, amikor elkezdtetek udvarolni neki. Utána kerüljétek meg az asztalt és  csókoljátok meg!

 Majd folytattam a beszédemet és nem gondoltam többet a jószándékú tanácsra.

 Egészen a legutóbbi napokig.

 Nemrégen ugyanis épp az irodám felé tartottam, amikor az utca túloldalán egy férfit láttam meg, aki élénken integetett felém. Vártam, amíg át tudott jönni a zebrán.

 - Uram - mondta komoly hangon - szép kis ügybe kevert.

 - Én? Magát?

 - Igen, tovább!

 - De Hiszen én nem is ismerem. Kicsoda ön tulajdonképpen?

 - Annak semmi köze a dologhoz, hogy Ki vagyok. De szép kis históriába kevert.

 - De hogyan? Miért?

 Még mindig halálosan komolyan nézett rám:

 - Nem emlékszik, hogy mit mondott a West Hamben férfi összejövetelen? - Kérdezte.

 - Dehogynem.

 - Jó, én is ott voltam, és emlékszik már, hogy mit mondott?

 Gondolkoztam.

 - Azt hiszem, hogy Isten szeretetéről beszéltem.

 - Igen. És nem emlékszik már, hogy még mit mondott?

 Ez már nem jutott eszembe, és meg is mondtam neki.

 - Nem emlékszik, hogy azt mondta, menjünk egyenesen haza és jól nézzük meg a feleségünket?

 - Ja, igen, a legtöbb jut eszembe, de ez okozta volna a bajt?

 - Igen, ugyanis megtettem.

 - És mi történt?

 - Először még valamit el kell mesélnem Önnek. Tehát amikor kijöttünk az összejövetelről, egy páran ott ácsorogtunk és azt mondtuk, hogy igaza van, otthon kell  elkezdeni. Nem mondtam a többieknek, mit határoztam el, de azt gondoltam, hogy hazamegyek és megteszem, amit mondott. Tehát ahelyett, hogy még sokáig beszélgettünk volna, mint általában, és a beszédet és az igehirdetőt kritizáljuk, rögtön hazamentem, és hazaértem amikor a tea már kész volt. Tehát leültem és jól megnéztem a feleségemet. Uram, micsoda megrázkódtatás! Ugyanis megpróbáltam elképzelni, milyen csinos volt akkoriban, amikor elvettem feleségül. Sok mindent ígértem neki, és keveset vagy semmit nem tartottam meg belőle. 14 Éven keresztül csak csalódások, gondok, szegénység és munkanélküliség jutott neki velem együtt, és sok szívtelenséget is kapott tőlem. Mindez nyomot hagyott az arcán, ezért döbbentem úgy meg.

 - És - kérdeztem - mi történt aztán?

 - Felálltam aztán, megkerültem az asztalt és megcsókoltam. De ő csak hátrált, és pofonütött.

 - És mit tett ön?

 - Uram, ebben a pillanatban eszembe jutott, hogy egy másik alkalommal azt mondta, hogy tartsuk oda a másik arcunkat is, ezért még egyszer megcsókoltam. Még egy pofont kaptam és feleségem így szólt: mi történt veled? Megpróbáltam elmondani, mit mondott nekünk az összejövetelen - mindenre már nem emlékeztem, de a gyerekek is hallották, és most el akartam mondani Önnek. Újra elkezdtük szeretni egymást, az egész család.

 A kicsik most újra járnak vasárnapi iskolába, és a feleségemmel mi is olyanok vagyunk, mint a gyerekek, mert mindketten szeretjük Istent. Uram, jó tudni, hogy Isten megbocsátott, és mi is megbocsátottunk egymásnak. Biztosíthatom, szükségem volt rá, mert jó asszony a feleségem.

 Ezt a történetét három oldalról hallottam, az apától, az anyától és a legidősebb fiútól. Kikérdeztem a gyereket a részletekről, és elmesélte, hogy amikor apja 'sokkot' kapott, az első hatás hihetetlen csodálkozás volt.

 - Még sohasem láttam, hogy az apám megcsókolja anyámat. Egyszerűen nem akartam elhinni. Nem tudtam, mi történt vele. De amikor anyám pofon ütötte, és ő nem ütött vissza, majd hanyatt estem.

 Megdöbbenését meg tudtam érteni.

 - Igen? És utána mit gondoltál?

 - Tudja, hallottam, hogy mit mondtak, és ha már akkor megtettem volna, amit ma megtettem (szívet és életét egészen komolyan Istennek adta), akkor, azt hiszem, nagyon sok keserűséget megspórolhattam volna magamnak.

            DarK: Furcsa Érintés

Nyári éjszaka van ... Egy óra negyven perc. Hűvös, már-már hideg szellő fújdogál, ennek megfelelően össze-össze rezzenek. Sétálok egy kis állomáson a Balaton déli partján. Csak néhány perc nyugalomért és magányért jöttem ki ide ilyen későn, amit részben sikerült is megkapnom, de nem volt teljes, mert az éjszakai óra ellenére elég nagy forgalom volt az állomás mellett fekvő főútvonalon. Csak a szokásos hétköznap éjjel: kamionok sora és néhány éjszakai utazást kedvelő ember autózik ilyen tájt ... A peronról a főút mindkét irányába jól el lehet látni s az el-elnyúló fények könnyen elragadják az éjszaka sétálók fantáziáját. Velem sem történt ez másként ...

 Röpke két-három perc Multan eszméltem gondolataim fodrai közül. Magamban állok egy nyári éjjelen egy távolba vesző sínpár társaságában és sehol egy lélek. A főút forgalma megszűnt. Hiába is néztem mindkét irányba: Mozgó járművet nem tudtam felfedezni. Pedig mindkét irányba legalább három kilométer a látótávolság, de csak a tompán villogó vasúti átkelőhely fénysorompóját látom. A szél is nagyon furcsa lett ... Nem érzem a bőrömön a hűs fuvallatokat, de a hangját a fák tetején jól hallom. A szélén, és a trafóház monoton zümmögésén kívül semmi sem töri meg az éjszakát ... Sem kutyák, sem hangosan beszélgető németek, sem ordibáló részegek, sem más civilizációra utaló zörej. Sehol senki. A Hold óriási - majdnem teli - tányérja egy magas fenyő felső újra ülve, mint új dolgokkal ismerkedő kölykeit figyelő anyafarkas rajtam tartja tekintetét. Fehér fénye ovó szeretetet sugároz, s örömmel fogadom ...

 Körbepillantok. Újra s újra, a csodálattól szóhoz sem jutva. Agyam igen gyorsaságú fehér gondolat-villám húz végig: "Minden megállt körülöttem!". Tétován lépek előre néhányat, mint a kissrác a szomszédból, aki nemrég tanult meg járni és még kissé bizonytalanok a léptei. Akárcsak neki szokott, a legtöbb nekem is puhán csattant a meztelen talpam a peronon. "Biztos, hogy megállt az élet." - Villant fel újra. Megint körbenézek: "Ez oly hihetetlen!". Rápillantok az órámra ... Fekete fehér számlapján a számok valósággal vakítottak erőteljesen a hold fényében, s megdöbbentett amit láttam ... de nem csalódtam ...

 A másodpercmutató magabiztosan pihent a negyvenötöt jelző rovátkán. Hasonlóra számítottam s mégis sokkolóan hatott az igazság. Nem tudtam levenni a szemem az óráról. Nem számoltam, de legalább négy-öt másodperc eltelhetett azóta, hogy néztem az órámat. Félelmetes és gyönyörű volt egyszerre egy körülbelül öt perc "mozdulatlanság" ...

 Abban a pillanatban, Amikor megmozdult szeretett órámon a másodpercmutató s nehézkesen egy negyvenhatra váltott, feltűnt a távolban egy világító figyelő szempár, mely nem más, mint az első közeledő jármű. Ugyanekkor kutya kezdett el ugatni a közelben, jelezvén a csoda véget ért. S a szél is újra megsimogatta hűs kezével a tarkóm.

 Az első és egyetlen szó, ami ekkor eszembe jutott: "Köszönöm !"...

          Disha: A néma tükör

 A vonatúton végig hallgattam. Beszélt velem szemben épp eleget az ismeretlenül is ismerős lány. Kávézott ugyanúgy, mint én, s ugyanúgy bámult kifelé az ablakon, mint én. A tájból szinte semmit nem láttam, a vonat mellett gyorsan, múló emlékként a tovaröppentek zöldellő erdők, és maradandó, lehangoló képet csak a városok betondzsungele ad. Ő is valahogy így lehetett vele, különben biztos nem kezd el egy számára ismeretlen új beszélni.

 - Miért utazol? Ne, ne is mond, látom rajtad! Látom a kék szemeidben. - Mosolyodott el - Olyan szép világoskék a ragyogása, ahogy besüt a nap az arcodra! Kipirulsz! Nem hozol sok csomagot, tehát nem maradsz sokáig ... vagy éppen talán túl sokáig is? Egy gyűrűt forgatsz az ujjadon! Szép zafírköves ... te kaptad azt. Hozzá mész, ugye? Ott lakik abban a nagy, távoli városban!

 Nem feleltem, láthatta minden válaszom egy tekintetemben. Egész aprót biccentetem, mire ő is, és folytatta, kávéját kavargatva ... akárcsak én.

 - Szép szerelmes együttlét lesz? Hosszabb időre maradsz! Ezért is nem hoztál szinte semmit ... ott mindened megvan ... Ő mindent megad! Vagy csak fordulsz a peronon? Néhány órás találkozó? Ezért nem hoztál semmit! Ily rövid időre? Minek?

 Fél gúnyos mosollyal nézett rám, s ugyanazt éreztem magam az arcomon is. Tekintete belém látott, s terítve volt már akkor minden kínlódásom. Maradjak? Vagy jöjjek?

 - Ő milyen? Magas ... fekete ... mélykék szemei vannak. Nahát a te szemed kékje az elmélyült most! Éppen ezt szereted, meg hogy mindig borostás! Tudtam én! Ugye, kinyitja az ajtót előtted? Ugye, lesegíti a kabátod, és ragaszkodik hozzá, hogy ő hívjon meg mindig? Ugye, szépen tud kérni a szemeivel? És sosem nevet ... inkább csak mosolyog. Eljegyzési ajándék elő-a gyűrűd! Születésnapodra kaptad! Azt mondta, nemsokára másikat is kapsz ...

 Óhatatlan könnybe lábadt a szemem, ahogy beszélt hozzám, s előttem már az ő arca nem volt, hanem akit leírt nekem. Zsebkendőt vettem elő, úgy tettem, mint aki meg van fázva, s elfordulva, hogy ne lássa, felitattam azt a néhány könnycseppet. Tudom, hogy nem látta ... ő is elfordult. Mire ismét rá néztem, komoran nézett a szemembe, búzavirágkék szemeivel. Mintha az övében is könny remegett volna még.

 - Bánatos lettél. -mondta tovább, s kavarta velem együtt a kávéját. Egész hideg volt már az .- Szegény - szegény fiú. Ugye, azért mész fel? Egy fordulat a következő vonatig ... csak amíg visszaadod azt a gyönyörű gyűrűt? Miért? Egy éjszaka miatt? Mások ilyen körülmények között naponta megtennék, s nem mondanának semmit! Ő megmondta! Bűnbánattal hangjában felhívott, és megmondta. És most jössz, hogy még jobban kínozd! Hogy bántsd!

 Egész vádló lett a hangja, s akkor elszégyelltem magam. Hát valóban így lenne? Valóban ezt kellene tennem? Beleittam a kávémba, s fintorogtam. Hideg volt valóban. Ő is hasonlóképp reagált, az övé is elhűlt.

 - Nem lenne jobb maradni? Minden este átölelne két karjával, és azt súgná a füledbe elalvás előtt, hogy szeret.

 A vonat sivító hanggal fékezett a végállomáson. Szó nélkül álltam fel, és hagytam ott a hideg kávé maradékait az étkezőkocsi asztalán ... Visszanéztem mikor még, nem láttam egy nőt, csak egy tükörre vetülő napfény sugarait. Két hétig maradtam ... minden este átölelt, és a fülembe súgta elalvás előtt, hogy szeret. Két hét múlva pontosan a hajnali vonaton ültem. Ugyanoda szólt a jegyem. Velem szemben az ismeretlen ismerős nő ugyanúgy a reggeli kávéját kavargatta, mint én. Most a szokottnál is keserűbb volt. Most a szokottnál is csendesebb volt. Búzavirágkék szomorú szemekkel nézett rám. Nem tudtam állni a tekintetet, melyben egyszerre vád és bánat tükröződött. Kezem ismét öntudatlan mozdult, hogy azt a kis zafírköves ékszert forgassam ... mint mindig, ha támaszra volt szükségem. De a mozdulat megtört. Azt a gyűrűt már nem forgatom ... hátrahagytam, életem egy kis darabjával.

    Almoragh: a magány dala

 Súlyos vannak órák, napok, Hónapok, mikor az ember belesüpped a magány Parnaíba, mint egy lázas nagybeteg. Furcsán, szürkén Pereg le ez az idő, míg végül megérkezik az orvosság egy-egy jó szó képében. Ördögi kör: a magány kóros előre hasadtával az ember már nem is törekszik rá, hogy társaságban legyen, így aztán nehezen érkezik el hozzá ez az orvosság - már ha egyáltalán elérkezik.

 Éreztem, ahogy a magány pókja szürke közeledik felém, lassan beszövi a környezetemet hálójával, én pedig bárhová lépek, mindig belegabalyodom ezekbe a tapadós, szürke-szomorú szálakba. Begubóztam hát én is, de vesztemre csak Egyetlen anyag állt rendelkezésemre, amellyel megvédhettem magam: az ő puha ködhálója.

 Néztem a telefont, amely nem akart megszólalni. Egy este százszor is felemeltem a kagylót, elbeszélgettem egy süket sípolással, megnyomtam pár gombot, aztán meggondoltam magam. A pók szőtte a hálóját tovább.

 A könyveimhez fordultam, de a papírra ütött betű-sebek üresen kongtak, vagy elillantak előlem. Aztán képes volt elérni hozzám, csak tovább fokozta a reménytelenséget - láttam én, hogy tinta helyett a pók hálójából tekerednek elő a betűk, de már késő volt.

 Egy este aztán meglátogatott valaki. Sötét volt, én ébren feküdtem az ágyamban, hallgattam, ahogy az óra a másodperceket ropogtatja. A szobám végében tűnt föl - nyúlánk női alak. Rám mosolygott, én kábán emeltem fel a fejem, de nem láttam semmit. Csak a csillagok fénye hatolt be az ablakon, kedves szavak helyett csak egy fenyves suttogását hallottam. Vonatfütty, kutyaugatás, távoli hangok - láttam, ahogy egy szürke pók kinn hintázik a holdsugáron, és csontlábait egy sípon billegteti, hogy előcsalja a magány eme nehéz hangjait. Elfordítottam a szemem.

 Másnap újra eljött, csodás hangon szólt hozzám, elültette bennem a zene magvát. Euterpé, ne hagyj el.

 Hetek teltek el. A szemeimre ragacsos szemfedőt tapasztott a magány, ritkán voltam ébren és még ritkábban aludtam.

 Aztán újra feltűnt. Felém jött, kinyújtotta a kezét, és az Olembé hanyatlott. A testemhez simult, és én boldogan dédelgettem őt, míg el nem aludtunk mindketten.

 Fölébredtem. A pók előttem állt, rágóiról eltűnt barátok vére cseppent. Én megragadtam az ölemben fekvő hangszert, és eljátszottam a magány Dalát.

 A Pókháló szétszakadt, a pók sikoltva hanyatlott vissza a feledésbe. Az ujjaim boldog táncot jártak a szürke húrokon.

Amíg az oldal tulajdonosa nem helyez el itt tartalmat, addig a mai napi leglátogatottabb oldalak listája jelenik meg!

A HuPont.hu jelszava az, hogy itt a honlapkészítés ingyen van! Honlapkészítés Ingyen

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat